A palántákat 60–70 centiméteres sortávolságra és 50–60 centiméteres tőtávolságra elültetni. A kelbimbó szereti a napos fekvést, de elviseli a félárnyékot is, különösen, ha a nyár nagyon forró. Rendszeres öntözést igényel, különösen a nyári időszakban, amikor a növény már nagy lombot fejleszt, és sok vízre van szüksége a bimbók növekedéséhez. Az öntözés során ügyeljünk arra, hogy a talaj mindig nyirkos maradjon, de ne legyen túlzottan nedves, mert a pangó víz gyökérrothadáshoz vezethet. A növény nyár közepétől őszig fejleszti ki a bimbókat, de azok igazán jó minőségűek és zamatosak a hűvösebb őszi időben lesznek, amikor az első enyhébb fagy megcsípi őket.
A konyhakömény (Cuminum cyminum) egy fűszernövény, amely a napfényes, meleg éghajlatot kedveli, és gazdag aromájával gyakran kerül felhasználásra különféle ételekben, különösen fűszeres vagy indiai, illetve közép-keleti ételekben. Ha cserépben neveljük, akkor válasszunk olyan edényt, amely legalább 30 cm mély, hogy biztosítva legyen a megfelelő gyökérfejlődés. Fontos, hogy a növények között 30 cm-es tőtávolságot hagyjunk, hogy a gyökereik és a leveleik megfelelően elférjenek. A konyhakömény gyakran önállóan fejlődik, így nem szükséges más növényekkel együtt ültetni, de más fűszernövényekkel is jól társítható, ha azoknak hasonló igényeik vannak. A konyhakömény viszonylag szárazságtűrő növény, de száraz időszakokban rendszeres öntözést igényel, különösen akkor, ha fiatal növényekről van szó. A konyhakömény a virágait a második évben hozza, és ezekből a virágzatokból később a magokat szedhetjük le. A konyhakömény legfontosabb része a magja, amelyet ételekhez, fűszerkeverékekhez, teákhoz és egyéb italokhoz használhatunk. A magok betakarítása akkor történik, amikor a virágzást követően a termések teljesen megértek. Ez általában a nyár végén vagy ősz elején történik, amikor a magok kemények és barna színűek lesznek. A magokat szárítsuk meg a betakarítás után, majd tároljuk légmentesen zárt edényben, hogy az ízük és az illatuk megmaradjon. A friss magokat is felhasználhatjuk, de a szárított változatok hosszabb ideig megőrzik a friss fűszer ízét.
A körömvirág (Calendula officinalis) egy kedvelt, egynyári gyógynövény és dísznövény, amelyet elsősorban élénk narancssárga vagy sárga virágai miatt termesztenek, de gyógyászati célokra is előszeretettel használják, például kenőcsök, teák vagy sebgyógyító készítmények alapanyagaként. A körömvirág napfénykedvelő növény, így a legjobb, ha teljes napfényes helyre ültetjük, de elviseli a félárnyékot is, bár ott kevesebb virágot hoz, és a növekedése is lassabb lehet. A körömvirág mérsékelt vízigényű, tehát rendszeres, de mértékletes öntözést kíván. A virágok szedését teljesen kinyílt állapotban, száraz időben végezzük. A leszedett virágokat árnyékos, szellős helyen szárítsuk, majd jól zárható üvegben vagy vászonzsákban tároljuk. A körömvirág gyógyhatásait a virágai hordozzák, így ezek szárítása és tárolása a legfontosabb, ha teaként vagy kenőcshöz szeretnénk felhasználni.
A lestyán (Levisticum officinale) egy évelő, fűszer- és gyógynövény, amely a zellerfélék családjába tartozik. Jellemzője, hogy erős aromájú levelei és gyökerei miatt a konyhában és a gyógynövények között is nagyra értékelik. A lestyán számára ideális hely a napos vagy félárnyékos terület, de figyelni kell arra, hogy ne kapjon túlzottan erős napfényt egész nap, mivel ez szárítja a talajt és a növény leveleit is. A hely, ahol ültetjük, legyen védett a széltől, mivel a lestyán nem bírja a szeles környezetet, és a levelei könnyen megsérülhetnek. A lestyán meglehetősen nagyra nő, ezért 40–50 cm tőtávolságot hagyjunk az ültetés során a palánták között, hogy a növények elegendő helyet kapjanak a fejlődéshez. A sorok között is érdemes 50 cm távolságot tartani. A lestyán rendszeres, de mérsékelt öntözést igényel. A lestyán erőteljesen nő, és idővel 1-2 méterre is megnövekedhet, ezért fontos, hogy figyeljünk a metszésre, hogy a növény egészséges maradjon. A lestyán levelei és gyökerei egyaránt felhasználhatóak fűszerként és gyógynövényként. A legjobb, ha frissen használjuk, különösen a leveleket, mivel ezek ízesítik a leveseket, pörkölteket, salátákat, vagy akár teákat is.
A levélzeller szereti a mélyrétegű, tápanyagban gazdag, jó vízmegtartó képességű talajt, amelyet már az ültetés előtt fel kell javítani komposzttal vagy érett szerves trágyával. A palántákat 30–40 centiméteres tőtávolságra érdemes ültetni, mert bokrosan növekednek, és ha túl sűrűn vannak, nem kapnak elegendő fényt és levegőt, ami megbetegedéshez vezethet. A kiültetés utáni első hetekben különösen fontos a rendszeres öntözés, hogy a gyökerek jól kapcsolatba kerüljenek a talajjal és meginduljon a növekedés. A levélzeller rendkívül vízigényes növény, ezért a rendszeres, egyenletes öntözés alapvető feltétel a dús, zamatos levélfejlődéshez. A szárazság hatására a levelek keserűbbé válhatnak, rostosodhatnak, és a növény hajlamos lehet a korai magszárba indulásra. A talaj takarása mulccsal segíthet megőrizni a nedvességet és gátolni a gyomosodást. Emellett kéthetente adható hígított szerves trágyalé – például csalán- vagy komposzttea –, hogy a növekedés folyamatos és egészséges maradjon. A hosszú, erőteljes szárakon fejlődő, sötétzöld, erősen tagolt levelek már a nyár elején elkezdhetők szedni. A külső leveleket érdemes egyesével levágni vagy letépni, miközben a belső, fiatalabb leveleket meghagyjuk, hogy a növény tovább nőhessen. Így akár szeptemberig folyamatosan friss levélzellerhez juthatunk. Ha túl korán virágszárat hoz, azt jobb eltávolítani, hogy a növény továbbra is a leveles részekre koncentrálja energiáját.
A mángold (Beta vulgaris subsp. vulgaris var. cicla) egy rendkívül sokoldalú, könnyen termeszthető leveles zöldség. A növény a napos vagy félárnyékos helyet kedveli, bár a teljes napfény elősegíti a gyorsabb fejlődést és az erőteljesebb levelezést. A mángold mérsékelt vízigényű, de különösen a levelek gyors növekedése idején fontos az egyenletes vízellátás. A mángold folyamatosan szedhető, akár júniustól novemberig. A külső, nagyobb leveleket fokozatosan, alulról szedjük le úgy, hogy a növény középső része érintetlen maradjon – ezáltal újabb levelek hajtanak ki, és hosszú ideig termőképes marad a tő. A mángold felhasználása rendkívül sokoldalú, hiszen a növénynek mind a levele, mind a vastag levélnyele ehető, és különféle módokon elkészíthető. A friss mángold íze enyhén földes, kissé spenótszerű, de karakteresebb, különösen a vastagabb szárú fajták esetében. A konyhai feldolgozás során a leveleket és a levélnyelet érdemes külön kezelni, mivel eltérő hőkezelési időt igényelnek. A levelek kiválóan alkalmasak spenót helyettesítésére: megpárolva vagy dinsztelve tojással, túróval keverve töltelékként használhatók, például rétesbe, tésztába, cannelloniba vagy levelestésztába töltve. A mángold levélnyeleit savanyítani vagy eltenni is lehet: ecetes lében eltéve, például céklához hasonló módon, télire is tartósítható. A levelek fagyaszthatók, ehhez azonban előtte érdemes azokat blansírozni, majd lehűtve adagolva zacskózni.
A metélő petrezselyem (Petroselinum crispum var. neapolitanum) az egyik legismertebb és leggyakrabban használt konyhai fűszernövény, amely dúsan metszett, sötétzöld leveleivel nemcsak ízesít, hanem díszít is. Kétéves növényként viselkedik, de a legtöbben egynyáriként termesztik, mivel az első évben hozza a legszebb és legaromásabb leveleket. A metélő petrezselyem a napos vagy félárnyékos helyeket kedveli. Teljes napsütésben gyorsabban fejlődik, de a nyári hőségben a részleges árnyék segíthet, hogy a levelek ne sárguljanak be, és tovább frissek maradjanak. A metélő petrezselyem vízigénye közepes, de állandó. A petrezselyem hosszú tenyészidejű növény, de folyamatosan szedhető, ami serkenti az új hajtások fejlődését. Az alsó leveleket érdemes vágni, mindig a tövekhez közel, hogy a középső hajtás ne sérüljön. Ha rendszeresen szedjük, nem fog korán magszárat hozni, és hosszabb ideig friss marad. A petrezselyem második évében magszárat fejleszt és virágzik – ekkor a levelek minősége és mennyisége romlik. Ha csak levéltermésre neveljük, célszerű az első év végén kiszedni vagy újravetni. Ha szeretnénk magot gyűjteni, akkor a második év tavaszán hagyjunk meg néhány tő növényt, és hagyjuk őket virágozni. A friss leveleket azonnal felhasználhatjuk, de akár fagyasztani vagy szárítani is lehet, bár szárításkor egyes illóolajok elvesznek, így inkább a fagyasztás ajánlott, ha meg szeretnénk őrizni az aromákat.
A padlizsán (Solanum melongena), más néven tojásgyümölcs, egy melegkedvelő, trópusi eredetű zöldségnövény, amelyet hazánkban egynyáriként termesztenek. A növények között érdemes 40–50 cm tőtávolságot, a sorok között pedig 60–70 cm sortávolságot hagyni, hogy legyen elegendő helyük a bokrosodáshoz és a levegőzéshez. A padlizsán különösen meleg- és fényigényes. A padlizsán nagy vízigényű, főként virágzás és terméskötés idején, ezért fontos a rendszeres, de nem túlzásba vitt öntözés. A növény rendszeres metszést nem igényel, de célszerű az alsó leveleket időnként eltávolítani a jobb szellőzés érdekében. A padlizsán általában július végétől kezd teremni, és szeptember végéig folyamatosan szüretelhető. A terméseket érett, de még fényes, feszes héjú állapotban kell szedni, mert a túlérett padlizsán héja megkeményedik, húsa kesernyéssé válhat.
